Kedvenc.

A most következő verset mondhatnám leginkább a kedvencemnek.(Lehet, hogy a színház szimbolikus megjelenítése miatt:)) Természetesen ebből is készül hangfelvétel, de arra még egy picit várni kell. Addig is, élvezzétek!:)

Balogh János: Mindig…

Hazug mosoly játszik álarcomon,

Tátongó lyuk van szita szívemen,

Jobb lesz-e ha bájolgok vajon?

Vagy vegyem le boldog jelmezem.

Egy seszínű rongybabát látok amott,

Úgy érzem egy tükörbe nézek,

Olyan mint egy színész halott,

A polcról rám álarcok ezrei néznek.

Fellógatják ezt a rongyos bábut,

Négy erős zsinór húzza szét,

Nyílik a függöny, húzzák a zsalut,

És beraknak egy hamis zenét.

Halovány rivalda fény világít rá,

A maszkja csillog így is,

Alatta a bőre szürke hamuszín,

Talán bizony sír is.

Visszhangzik már a vastaps,

A bábunak hajolnia kell,

Vége a darabnak, foltozást kapsz,

Hogy megmaradj, ahhoz kell.

A polcra gyorsan visszadobnak,

nem kellesz már többé,

Harisnya térdeid lassan összerogynak,

Hogy nem lettél többé.

Bezárt a színház, sötét már az este,

A rongybaba nem aludt el,

Kisírt szemekkel az álarcokat leste,

Melyik ragadja holnap el.

                                     

                                     (2010)